-Üdvözlöm, Norah kiasszony - hajolt meg előttem a sötétszőke fiú.

-Üdvözlöm, Edwin. Hogy szolgál az egézsége? - pukedliztem, majf Johansen felé fordultam: - Magunkra hagyna minket, kérem?

-Persze, ahogy óhajtja - azzal a szolgám becsukta a terem ajtaját.

-Köszi hugi, jól vagyok! - kiáltotta Edwin, majd rám vetette magát, és barackot nyomott a fejemre, mire én a vállába boxoltam.

 Ő volt az egyetlen ember, akivel huszonegyedik századi módon is szót lehetett váltani.

-És, mi járatban vagy itt?

-Mutatni akarok valamit. Ráérsz egy percre?

-Persze. -mosolyogtam.

*-_-*

...és ehhez a valamihez muszáj volt kirángatnod ide? - kérdeztem amikor -már sokadjára- majdnem orra buktam egy földből kiálló gyökérben. Már az erdő mélyén voltunk, de Edwin a kezemnél fogva még mindig beljebb és beljebb rángatott a fák közt.

-Igen, szeretném ha te is látnád.

-Mit is látnék én is? -húztam fel a szemöldököm.

-Tudod, találtam itt egy hullát.

-Mi? Egy hullát?! És mégis kiét?

Hát... - megállt, hátrafordult hozzám, és mélyen a szemembe nézett - a tiédet.

A kés épp olyan hirtelen került elő a háta mögül, mint ahogy a döbbenet lett úrrá rajtam,  megakadályozva, hogy a szavaim utat törjenek maguknak. A sokk hatása, és a szótlanságom ellenére próbáltam a szemébe nézni. Pont olyan szürke, rideg csillogást véltem benne felfedezni, mint az esüstös kés pengéjén, amivel vészesen közelített felém.

-Miért? - csak ennyit bartam kinyögni, és éreztem, ahogy az első könnycsepp lepereg az arcomon. El akartam furni, de a lábaim kővé dermedtek, és az egész testem remegni kezdett.

-Ejnye, ha lenne egy kis sütnivalód, már kitalálhattad volna! - gonosz mosolyra húzta a száját.

Soha nem láttam még ezt az arcát. Az én Edwinem kedves, őszinte fiú volt, akivel ugyanúgy lehetett hülyülni, ahogy csendesen sétálgatni egy tisztáson.

-Természetesen a pénzért. Ha elteszlek téged láb alól, az örökséged az enyém lesz - ugyanazt a nevetést hallottam amit régen, de ez mégis valahogy más volt;  gúny, kapzsiság és gonoszság itatta át.

Hirtelen elővett egy kötelet az inge zsebéből, majd megfogta a karom, és odakötözött egy fához. Elfuthattam volna, de a csalódás és a döbbenet még mindig sakkban tartott.

-Ezt nem fogod megúszni! - kiabáltam rá remegő hangon.

-Még hogy nem! - megint nevetett - A rideg, könyörtelen Norah kiasszony senkinek sem fog hiányozni! Egyedül én tudom milyen vagy valójában, és ezek után soha, senki sem fogja tudni! - mondta gúnyosan, majd a magasba tartotta a kést.

Egy új érzés költözött a szívembe: a halálfélelem.

Habár újra tudtam mozgatni a tagjaimat, nem sok mindent tehettem annak érdekében, hogy sértetlenül megússzam ezt a dolgot. Mivel a kezeim le voltak kötözve hasba rúgtam a felém közelítő fiút. Összegörnyedve kapkodott levegő után, de mire én ki tudtam volna szabadulni a kötél fogságából össze szedte magát és újra felállt. Tehetetlenségemben csak sírni és üvöltözni tudtam.
- Nézz körül! Igyekeztem valami szép helyre hozni, hogy láss valami igazán gyönyörűt mielőtt még meghalnál - mondta mosolyogva és -mostmár sokkal óvatosabban- került kéztávolságon belülre.
- Hogyan tudnék a természetre figyelni, amikor valaki meg akar ölni? - kérdeztem magamtól.
- É-én mindig is azt hittem, hogy szeretsz! - üvöltöttem összeszorított szemekkel.
- Így is volt...valamikor. De tudod a szeretetért nem kapsz pénzt.- ismerte be a fiú.