-Johansen! - kiáltottam oda a komornyiknak ridegen - Hol a teám?

-Máris hozom - nyöszörögte amaz, és valóban ott volt már a kezében a tálca.

-Végre! - kortyoltam bele a teába - Um, ez túl forró! Hűtse le valahogy!

-Igenis! - azzal kivette a kezemből a csészét, és elballagott, majd hamarosan visszatért a csészével, amiből már nem párolgott a gőz.

-Kisasszony, az anyja látni óhajtja! - kiáltotta ide egy cseléd kisvártatva.

Ah, remek! Az ember egy csésze teát sem ihat meg anélkül, hogy valaki háborgatná?! Morcosan álltam fel a selyem-huzatos székről, s kiballagtam a szobából. A folyosón inkább csak sétálgattam, nem siettem el a dolgot. Nem érdekel, mennyit kell várnia rám, ő hivatott, hát csak várjon! Különben is, biztos megint jön nekem a kérleléseivel, menjek el ebbe a bálba, meg találkozzak azzal a fontos emberrel... Ah, elegem van belőle!

Anyám szép nő volt. Hosszú szőke haja loknikban omlott a vállaira. Fiatalnak látszott a korához képest. Mindig mosolygott, s nem látszott sohasem gyengének, megtörtnek, habár három éve veszítette el a férjét, az én papámat. Melegen nézett mindenkire mogyoróbarna szemeivel. Kivéve rám. Hát igen, én ismertem mindkét oldalát, bár én csak az ordítozó, szigorú nőt láttam benne, mintsem a kedves, szerető anyát, mivel az utóbb megemlített oldalával nem sűrűn találkoztam. Ezen nem is csodálkozom, mivel, mondhatni, én vagyok a fekete bárány a családban. Én vagyok az egyetlen aki nem bírja elviselni, hogy a hülye hagyományok miatt úgy kell viselkednünk, mintha 18.századi úrihölgyek volnánk. Én vagyok az egyetlen, aki nem bír itt elviselni semmit, és senkit. Én vagyok az egyetlen, aki szívből gyűlöli az anyját.

 Mikor odaértem, kopogtattam, majd beléptem, és pukedliztem anyám előtt.

-Szia! Na végre! Fontos megbeszélni valóm van veled!

Na, már rosszul kezdődik...

-Mint tudod, megboldogult édesapánk... -szipogott, elhullatott pár műkönnyet - Hatalmas vagyont hagyott ránk. És ugye, te holnap után töltöd be a tizennegyedik életévedet...

Szerintem egyedül én tudom hogy anyám csak a pénze miatt szerette apámat,szóval hiába sír itt nekem...

-Igen, és? - gyorsabban is kibökhetné, hogy mit akar...

-Én szeretném... Szeretném - látszott neki, hogy nehezére esett kinyögni a mondatot - rád hagyni a vagyonom felét, majd a halálom után az egészet megkapnád.

-Mi?!

-Tudod, hogy nem hagyhatjuk arra a kelekótya Edwin kuzinodra a pénzt.

-Én inkább jófejnek nevezném.

-Mindegy hogy minek nevezzük - ripakodott rám -, tiéd a pénz fele és kész! - hadarta, majd megkönnyebbülten sóhajtott, hogy végre túl lehet rajta.

Nem is tudta, mennyire meglepett a kijelentése, önzően megint csak a saját érzéseivel törődött. Úgy éreztem magam, mint akinek bejelentették, hogy itt a világvége. Előbb zaklatott voltam , majd erőtt vett rajtam valamiféle boldogság. Ha megkapom a pénzt, végre elkerülhetek ebből a reneszánszos rémálomból!

_-*-_

Halk kopogásra ébredtem.

-Igen?

-Kisasszony! Az unokabáttya van itt!

-Remek. - nyújtóztam egyet -Johansen, mondja meg neki, hogy várakozzon a szalonban, tíz perc múlva megyek!

-Máris, kisasszony!

Ahh.. Egy újabb elrontott reggel. Mit akarhat vajon tőlem az a sültbolond?