Hazafelé séteáltam a suliból, ma volt az első napom kilencedikben.

,,Azt hinné az ember, hogy amint oda felveszik ahová akart menni nagyon boldog lesz, meg amúgy is ki fog feladni az első napon házit? De nem ugyan miért is lenne így?!"

Sennek végig kellet hallgatnia az összes tanár képzelgéseit miszerint ,,minden tökéletesen fog működni és hogy nagyon jóban lesznek "  Utána biztatóan rájuk mosolyognak, majd az óra vége előtt három percel feladják a tömérdek házit. Bár még csak az első nap de ez nem érdekli őket, például a francia tanáruk: lediktált egy csomó szót a füzetbe és mondja, hogy keressék ki a szótárból mit jelentenek és tanulják meg őket...

- kivagyok. - mondtam magamnak.

Befordultam a sarkon de beleütköztem valakibe.

- Ó bocsi, nagyon sajnálom, nem figyeltem oda! - szabadkoztam.

- Idióta miért nem nézel magad elé?! - ordította le a fejemet a lila  hajú srác akibe beleütköztem, és erre bennem is felment a pumpa.

- Na ide figyelj ,,Mr Majdénmindenkivelbunkóleszekésjólbeszólokneki", ha akarod elintézhetjük ezt máshogyan is! - üvöltöttem vissza.

- Rendben akkor találkozzunk a park melletti erdőben este nyolckor. - mosolyodott el gúnyosan. Nem tudta de én látom a szellemeket sőt nekem is van egy hiszen sámán vagyok. Viszont ő már jól tudja hogy ha bedühdök akkor futni kell előlem. ,,ha azt hiszi  beijedek a nagy (tényleg nagyon-nagyon nagy) szellemétől téved nem vagyok az a félős kislány..."

- Rendben! De el ne fuss! - mosolyodtam el szintén gúnyosan.

- Akkor ma este. - köszönt el a fiú.

- Hülye seggfej! - morogtam és elindultam hazafelé. Már csak egy utca választott el  a házunktól amikor hallottam valamit, egy éles szívbemarkoló sikolyt, amit egy kiáltás követett.

- Anya, apa! - sikoltottam fel és lélekszakadva futni kezdtem. A szemem elé terülő látvány elborzasztott. Minden csöpögött a vértől, a nevelő szüleim egymás mellett feküdtek vérbe fagyva, holtan.  Körülöttük minden lángokban állt. Még egy sikítás, majd a tüdő utolsó hörgése mielőtt gazdája a lángok martaléka lett volna.

- Amy - üvöltöttem a testvérem nevét amikor végre be tudtam küszködni magam az égő házba. Felszaladtam a szobájába és ott megláttam az élettelen testet. Ez már túl sok volt, zokogni keztem, a torkomat mardosta a füst de nem érdekelt, már semmi sem érdekelt.

- Hé, van itt még valaki? - kérdezte egy mély hang. Nem válaszoltam, mert nem akartam, de nem is tudtam volna a sűrű füsttől. Ránéztem a nővérem összeégett egyébként szép arcára, majd elsötétült elöttem a világ.